Nem tudom, hogy mit gondoljak. Vagy, hogy mit tegyek. Sírni lenne kedvem, mert egyszerűen elszomorít, hogy idáig jutottunk. Ugyanakkor nevetni is, hisz ez az egész, úgy ahogy van egy kész vicc.
Elfáradtam. Testileg még bírom, de lelkileg úgy érzem ismét kezdek kibillenni az eddigi egyensúlyomból.
Vicces, hogy eddig arról papoltam, hogy mennyire sikerült stabil helyzetbe hozni magamat. Most meg tessék, ismét becsapott a villám és én újra halálomon vagyok. Őrjítő.
Nem tudom ki, hogyan élte meg ezt az időszakot. De én a legkevésbé se jól. Két tűz között élek évek óta, most pedig ki kell nyitnom a nagy számat, hogy az egyik ellen, viszont a másik és saját életem mellett beszéljek és döntsek. Jó, ez nem olyan nehéz dolog, mert az apámmal való viszonyom soha nem volt felhőtlen és bárki bármit mond, én mára már elértem azt a pontot, ahol azt mondom, hogy nekem nincs apám. Na nem azért, mert nem adott meg nekem semmit. Nagyon is sok mindent adott. Talán túl sokat.
És most felmerül benned a kérdés, hogy akkor most mi a franc is a bajom nekem?
Igazán egyszerű a válasz. Olvasd el a bejegyzés címét. Kész? Akkor most értelmezd. Rád hagyom, hogy mi az, amit kihozol belőle. Én nem szeretném ezt az egy dolgot tovább részletezni, fájó emlék és elég, ha csak a legközelebb állók ismerik.
Soha sem kívánom senkinek ezt az érzést. Mikor tudod, hogy ott van egy ember, akivel összeköt a vér, akivel külsőleg a leginkább hasonlítotok, ám mégis érzed legbelül, hogy már nincs neked. Mintha megszűnt volna létezni. Nem vagy többé képes megölelni, a szemébe nézni, normálisan beszélni vele. Egyszerűen még a tudattól is irtózol, hogy összefuss vele. Ez pedig szörnyű. Elviselhetetlen.
És mit tudsz ellene tenni? Megtanulsz élni nélküle. Magadra és az édesanyádra koncentrálsz és, hogy mi számotokra a legjobb. Megteszel mindent, még ha szarul is érzed magad miatta és nem fordulsz vissza. Gondolj az édesanyádra. Másod már nem maradt. Miatta megéri harcolni!
