4, "Borba fojtott fájdalom"

Oly nagyon felgyorsultak az események az utolsó bejegyzésem óta, hogy jelen pillanatban azt sem tudom mit írhatnék e bejegyzésbe. 

Na de haladjunk sorjában.
Az első és legfontosabb egy csütörtöki nap volt. A szüleim válása nem megy zökkenő mentesen, ezért is jutottunk el odáig, hogy nekem is be kell mennem az egyik tárgyalásra, mint tanú. Előtte való nap már olyan szinten padlón voltam, hogy nem volt igaz tervben, de berúgtam. Egy pöppet. 

Hát másnap hál' istennek jól voltam, nem kaptak el a másnaposság óriási karmai. Azonban az izgalom, az idegesség és a félelem nagyon kikészített engem. Mindezek a tárgyalás végéig elkísértek, ha nem lettek volna ott velem nagyiék, tuti összeroppanok.
De szerencsére jól sikerült minden. Bár még mindig folytatódik ez az egész továbbra is, hisz már ki van tűzve a következő tárgyalás. Ám egy-két dolog azzal, hogy én bementem tanúként, sikeresen megoldódott. 

Apám egy fasz, az ügyvédje még nagyobb, akit legszívesebben helyben fejbe rúgtam volna a bakancsommal. Remélem többet nem kell látnom a nyomorult fejét. 

A második dolog. Hát, húúúha. Nem tudom erről mit tudnék írni. Olyan dolog történt velem (megint), amit nem akartam. Minden porcikámmal tiltakozni akartam ez ellen a dolog ellen, de rá kellett jönnöm, hogy nem megy. 

Nem tudom kivel volt már ilyen. Gondolom szerelmes mindenki volt. És osztálytársba? Uhumuhum. Valaki, bárki? Hogy lehet ez ilyen kegyetlen. És még csak a fiú sem egyszerű eset. És mikor olyan kijelentést tesz, hogy ha nem lennétek osztálytársak, már rég lett volna valami köztetek? Mit csinálnátok? Ja, arról ne is beszéljünk, hogy vannak olyan dolgok a levegőben, amikről nem tudjuk eldönteni, hogy most igazak-e vagy sem. Mert ha igen, akkor nekem így szépen gyorsan hátat kellene fordítanom. Viszont ha nem, akkor meg jó minden így, ahogy van.
Vagyis nem. Nem jó. Fáj, kegyetlenül és nem tudom mit tehetnék. És az a legszarabb, hogy minden, amit tudok, minden ami szárnyra kapott az osztályon belül, ha csak ketten vagyunk, olyannyira háttérbe szorul, mintha nem is történt volna semmi. Vagyis ez jó dolog, csak ugye ha visszamegyünk a suliba, így egyszerre minden arcon csap és újra az a kimondhatatlan fájdalom lesz úrrá rajtam. 

Ilyenkor azt kívánom, bár érzéketlen lennék. Akkor kitudnám zárni őt az életemből, még így is, hogy osztálytárs. 

Ahh, nem tudom. Zavaros és fájdalmas minden. Már csak az időben bízom. Én, Az időben. Ezt se fogjátok gyakran hallani tőlem. 

3. "Apa volt az első ember, aki összetörte a szívem és még azóta is a szilánkjaiban lépked."

Nem tudom, hogy mit gondoljak. Vagy, hogy mit tegyek. Sírni lenne kedvem, mert egyszerűen elszomorít, hogy idáig jutottunk. Ugyanakkor nevetni is, hisz ez az egész, úgy ahogy van egy kész vicc. 
Elfáradtam. Testileg még bírom, de lelkileg úgy érzem ismét kezdek kibillenni az eddigi egyensúlyomból. 
Vicces, hogy eddig arról papoltam, hogy mennyire sikerült stabil helyzetbe hozni magamat. Most meg tessék, ismét becsapott a villám és én újra halálomon vagyok. Őrjítő. 

Nem tudom ki, hogyan élte meg ezt az időszakot. De én a legkevésbé se jól. Két tűz között élek évek óta, most pedig ki kell nyitnom a nagy számat, hogy az egyik ellen, viszont a másik és saját életem mellett beszéljek és döntsek. Jó, ez nem olyan nehéz dolog, mert az apámmal való viszonyom soha nem volt felhőtlen és bárki bármit mond, én mára már elértem azt a pontot, ahol azt mondom, hogy nekem nincs apám. Na nem azért, mert nem adott meg nekem semmit. Nagyon is sok mindent adott. Talán túl sokat. 
És most felmerül benned a kérdés, hogy akkor most mi a franc is a bajom nekem? 
Igazán egyszerű a válasz. Olvasd el a bejegyzés címét. Kész? Akkor most értelmezd. Rád hagyom, hogy mi az, amit kihozol belőle. Én nem szeretném ezt az egy dolgot tovább részletezni, fájó emlék és elég, ha csak a legközelebb állók ismerik. 

Soha sem kívánom senkinek ezt az érzést. Mikor tudod, hogy ott van egy ember, akivel összeköt a vér, akivel külsőleg a leginkább hasonlítotok, ám mégis érzed legbelül, hogy már nincs neked. Mintha megszűnt volna létezni. Nem vagy többé képes megölelni, a szemébe nézni, normálisan beszélni vele. Egyszerűen még a tudattól is irtózol, hogy összefuss vele. Ez pedig szörnyű. Elviselhetetlen. 

És mit tudsz ellene tenni? Megtanulsz élni nélküle. Magadra és az édesanyádra koncentrálsz és, hogy mi számotokra a legjobb. Megteszel mindent, még ha szarul is érzed magad miatta és nem fordulsz vissza. Gondolj az édesanyádra. Másod már nem maradt. Miatta megéri harcolni! 

2. "First week..."

Eltelt az első, "igazi" hét. Hát mit ne mondjak, elég fárasztó és unalmas volt egy részben. Talán, sőt biztosra veszem, hogy a péntek és a szombat volt az a két nap, ami még érdekes is volt. 

A suliba megkezdtük a tanulást. Ezt pedig nem is magyaráznám tovább. Már tanulunk. Pont. 

Ti mit gondoltok az új tanárokról? Mert én konkrétan falnak megyek tőlük. 1-2 még oké, de ha kapásból négyet-ötöt kapsz, az már agyzsibbasztó. Mert először is ugye be kell mutatkozni. Gyűlölöm. Elmondom a nevemet, meg hol lakom, aztán örüljön magának, ne akarjanak már mélyebben belemászni az életünkbe. 

Ezek után pedig el kell mondani a továbbtanulási szándékaidat. De ezt nem csak az újaknál, hanem a régi tanároknál is. Aztán ha öt órán keresztül erről kell beszélned az már kicsit fárasztó. Kicsit nagyon. 

Ezzel pedig el is mondtam a suliban töltött időmet. 

És most elérkeztünk a nagyszerű pénteki és szombati naphoz. Igazából a péntekem kész káosz volt, hisz reggel fél héttől este tízig kint voltam. Ezalatt az idő alatt lehúztam 7 órát a suliban, utána fél 5ig osztálytársammal voltam, vásároltam szülinapra, ő meg szolizott egyet. Utána a szokásos kis társaság, mínusz 2 emberrel igaz, de végre sikeresen összefutott, ami a hetem fénypontja volt, de komolyan. Bár volt egy enyhe kiborulásom, mert összevesztem anyuval, de túlléptem rajta. Mármint inkább próbáltam úgy tenni, mint akit nem érdekel az egész.

Azt hiszem olyan háromnegyed 8 környékén szakadtam le tőlük, ami után három osztálytársammal találkoztam. Na hát az nem volt valami nagy szám. Hamar le is léptem, mert úgy döntöttünk a jövőhét vége fele iszogatunk majd inkább. Hogy miért? Mert a tanároknak csütörtök-péntek lelkigyakorlat van, így nekünk nem kell iskolába menni. Úgy hogy szerintem végig iszom a hétvégét, de noproblem... :)

Szombat. Hú, hát nagyon egy időzített nap volt. Megint alig voltam szinte otthon. 

Reggel 10re fodrászhoz mentem. Végre fekete lett az egész hajacskám *.* 

Három előtt értünk haza anyuval, mert ő még kitalálta vásároljunk. Hurrá...

Ezek után neki álltam csomagolni, táskát összerakni, cigit ellenőrizni. Csóri 3 szálam volt, abból egyet elcsórtak, kettőt meg nagy szomorúsággal szívtam el, mert így el is fogyott a pénteken(!!!) vett cigim.
Hétfőn venni kellene. De hát így reggel nem lesz egy szálam se és aaaaaa, meg fogok halni. 

Jhajj. Eltértem a témától. Na szóval ellenőrzés megvolt. Aztán már csak vártam az 5 órát hogy elinduljak. Nem is tudom hányra értünk a szülinapra, de hál' istennek nem késtünk el. 

Hatra jöttek a szülinaposok, meglepődés volt nagyon is, úgy hogy jól sikerült minden, ha úgy vesszük. Viszont rá kellett jönni, hogy az ott lévő társaság nem a mi világunk. A kis szülinapos barátunk miatt megérte, meg hát én személy szerint miatta is mentem el, de semmi más. Nem éreztem jól magam, szinte végig vártam a pillanatot mikor megyünk el. 

Ééééés ennyi. A hetem egy ilyen kis mindenes, szinte rövidnek számító hét volt. A jövőhét meg... húúúha, bele se merek gondolni.. :D 

1. "Nyárzáró, őszindító, sulikezdő poszt és egyéb felesleges rizsálások."

Ismét eljött ez a pillanat. Letelt egy újabb, őrült tempójú két és fél hónap. Nyári szünet. Mikor elkezdődik, nem is gondolja az ember, hogy mennyi dolgot rejthet, rosszat és jót egyaránt. Egy érzelmi hullámvasút volt számomra ez az időszak. Ám ennek ellenére úgy érzem, talán ez volt az egyik legjobb nyaram egész életemben. Végre úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Hogy tartozom valahová, valakihez, valakikhez.  

Viszont most kicsit szomorú vagyok. A suli megkezdésével az időnk ismét korlátozva lesz. Idén a 11. osztályba lépek, így az év végi jegyeim már nagyban meghatározzák a továbbtanulásomat. Össze kell kaparnom magam és az első naptól kezdve normálisan kell tanulni, nem hanyagolni és nem mással foglalkozni. Észhez kell most már térnem, hisz ha komolyan gondolom a továbbtanulási szándékaimat, akkor muszáj tanulnom. Főleg a mostani családi helyzetünket tekintve. Nem lesz könnyű, sőt idegtépő és annál kimerítőbb lesz, mert tripla súlyként nehezedik rám minden. 
Ezek ellenére kitartok. Úgy érzem sikerült megtalálnom egy kiegyensúlyozott utat és rá kellett jönnöm egy, s más dologra. Ezek után pedig muszáj voltam helyrerakni a kirakós elszabadult darabjait. 

Az időkorlátozás a barátaimmal való találkozást is nagyban meghatározza. Azzal nincs gond, akivel egy osztályba, egy suliba járok, hisz őket szinte minden nap láthatom. A gond ott és annál kezdődik, aki másik suliba jár, nem mellesleg még másik településen is. Rohadt idő, rohadt távolságok. 

De hát ez még mindig csak egy része a szomorúságomnak. Az, hogy az idei évet anyuval ketten, egymagunk kezdjük meg eléggé furcsa érzéseket vált ki belőlem. Még mindig úgy gondolom, hogy így a legjobb és anya helyes döntést hozott, még akkor is, hogy ha bizonytalan ezzel kapcsolatban. Talán egyszer elfogadja a helyzetet és rájön, hogy a "nélkülözés", ami szerinte jelen van nálunk nem a legnagyobb gond. Hisz nincsenek nagy óhajaim, a legkevesebből is tudok gazdálkodni és rengeteg dolgot félre tudok rakni, amire nincs oly nagy szükségem. Talán amire a legtöbbet költöm az az egyetlen dolog, amit úgy érzem nem vagyok képes lerakni és őszintén megmondom nem is akarom. Az pedig a cigi. Egyszerűen az agyam úgy érzi, hogy erre szüksége van, kell neki. De ha van egy kis eszem, megoldom ezt is és már ötletem is van, hogy hogy viszem véghez. 
Visszakanyarodva anyuhoz, remélem egyszer tudatosul benne, hogy nekem nem a pénz a lényeg. Addig pedig elmondom, ha kell, ezerszer is neki ezt, addig, míg el nem hiszi. 

Azt hiszem. Vagyis yepp, készen állok, hogy megkezdjek egy új tanévet. Kíváncsiság, félelem és enyhe izgalom kerít hatalmába. Meglátjuk mi lesz. Reméljük ez a hűű de nagy lelkesedés nem szűnik meg teljesen és egy apró kis szikrája ott marad bennem június 15-ig.