Ismét eljött ez a pillanat. Letelt egy újabb, őrült tempójú két és fél hónap. Nyári szünet. Mikor elkezdődik, nem is gondolja az ember, hogy mennyi dolgot rejthet, rosszat és jót egyaránt. Egy érzelmi hullámvasút volt számomra ez az időszak. Ám ennek ellenére úgy érzem, talán ez volt az egyik legjobb nyaram egész életemben. Végre úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Hogy tartozom valahová, valakihez, valakikhez.
Viszont most kicsit szomorú vagyok. A suli megkezdésével az időnk ismét korlátozva lesz. Idén a 11. osztályba lépek, így az év végi jegyeim már nagyban meghatározzák a továbbtanulásomat. Össze kell kaparnom magam és az első naptól kezdve normálisan kell tanulni, nem hanyagolni és nem mással foglalkozni. Észhez kell most már térnem, hisz ha komolyan gondolom a továbbtanulási szándékaimat, akkor muszáj tanulnom. Főleg a mostani családi helyzetünket tekintve. Nem lesz könnyű, sőt idegtépő és annál kimerítőbb lesz, mert tripla súlyként nehezedik rám minden.
Ezek ellenére kitartok. Úgy érzem sikerült megtalálnom egy kiegyensúlyozott utat és rá kellett jönnöm egy, s más dologra. Ezek után pedig muszáj voltam helyrerakni a kirakós elszabadult darabjait.
Az időkorlátozás a barátaimmal való találkozást is nagyban meghatározza. Azzal nincs gond, akivel egy osztályba, egy suliba járok, hisz őket szinte minden nap láthatom. A gond ott és annál kezdődik, aki másik suliba jár, nem mellesleg még másik településen is. Rohadt idő, rohadt távolságok.
De hát ez még mindig csak egy része a szomorúságomnak. Az, hogy az idei évet anyuval ketten, egymagunk kezdjük meg eléggé furcsa érzéseket vált ki belőlem. Még mindig úgy gondolom, hogy így a legjobb és anya helyes döntést hozott, még akkor is, hogy ha bizonytalan ezzel kapcsolatban. Talán egyszer elfogadja a helyzetet és rájön, hogy a "nélkülözés", ami szerinte jelen van nálunk nem a legnagyobb gond. Hisz nincsenek nagy óhajaim, a legkevesebből is tudok gazdálkodni és rengeteg dolgot félre tudok rakni, amire nincs oly nagy szükségem. Talán amire a legtöbbet költöm az az egyetlen dolog, amit úgy érzem nem vagyok képes lerakni és őszintén megmondom nem is akarom. Az pedig a cigi. Egyszerűen az agyam úgy érzi, hogy erre szüksége van, kell neki. De ha van egy kis eszem, megoldom ezt is és már ötletem is van, hogy hogy viszem véghez.
Visszakanyarodva anyuhoz, remélem egyszer tudatosul benne, hogy nekem nem a pénz a lényeg. Addig pedig elmondom, ha kell, ezerszer is neki ezt, addig, míg el nem hiszi.
Azt hiszem. Vagyis yepp, készen állok, hogy megkezdjek egy új tanévet. Kíváncsiság, félelem és enyhe izgalom kerít hatalmába. Meglátjuk mi lesz. Reméljük ez a hűű de nagy lelkesedés nem szűnik meg teljesen és egy apró kis szikrája ott marad bennem június 15-ig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése